2009. január 28., szerda

24. A penge

-
-
Nagyanyám halála megrázta a családot. Néhány nappal később, amikor újra indult az élet, anyám átment takarítani.
Már nem emlékszem hogyan, miért, de én is vele mentem. Néztem a kádat, aminek alján tócsába gyűlt a véres víz.
Anyám kifertőtlenített, és felmosta a fürdő padlóját. A mentősök először a padlóra emelték ki nagyanyám vizes-véres testét.
Amikor anyám végzett, bement a szobába elszívni egy cigarettát. Én álltam a fürdőben, és megpróbáltam elképzelni nagyanyám testét a linóleumon. Azon tűnődtem, vajon volt-e rajta ruha?
Aztán összeszedtem minden bátorságomat, és a kád széléről felemeltem a pengét. Nem tudom, anyám miért hagyta ott. Nem volt érzelgős, sem különösebben ijedős. A penge, mégis ott maradt.
Fogtam, kivittem a konyhába, és bedobtam a szemétbe, az üres Andaxinos dobozok és a kiürült Uniqum-os üveg mellé.
-
-

2009. január 25., vasárnap

2009. január 20., kedd

23. Örökhajtós

-
-
Az első kétkerekű biciklim zöld színű volt. A nyereg és a nyeregtáska barna. A sárhányók ívelt formáját finom vajszínű keret emelte ki. A gumiabroncsok bordó színűek voltak.
Talán karácsonyra kaptam. Nem emlékszem, de ha így volt, nagyon idegenül hathatott, ahogy ott állt a szoba közepén.
Apám tanított biciklizni. Nem tűzött a nyereg mögé partvisnyelet, ahogy az szokás volt, hanem kézzel tartotta a nyerget, és úgy sétált, később futott mellettem. A parkolóban fel-alá tologatott, mire elég biztosan ültem a kerékpáron ahhoz, hogy egyszer csak észrevétlenül elengedjen.
Én karikáztam nyugodtan, majd a szemem sarkából észrevettem, hogy már nem fog. Nem emlékszem, hogy megijedtem, vagy elbizonytalanodtam volna. Semmi sem történt. Mentem tovább, immáron egyedül.
Azóta tudok biciklizni.
Imádtam a bringát! Sajnos a város forgalmas részén laktunk, így a biciklit nagyanyámnál tartottuk. Főleg hétvégén és nyaranta használtam. Körbe-körbe tekertem az udvaron. Sosem untam meg.
Valamivel később a velem egykorú szomszéd fiú is kapott biciklit. Az övé metál-bordó volt, külföldi modell. Ekkor halottam először azt a kifejezést, hogy örökhajtós. A szomszédfiú nagyapja megnézte az én biciklimet, majd lesajnálóan csak ennyit mondott: örökhajtós.
Az enyémet állandóan hajtani kellett. Nem lehetett azt megcsinálni, hogy a pedálon pihentettem a lábam.
Örökhajtós. Már akkor gyanút kellett volna fognom!
-
-

2009. január 13., kedd

22. Más élete

-
-
Amikor hazaértem, apám még nem volt teljesen részeg. Ült az ágy szélén és maga elé meredt. Ez nem sokkal a halála előtt történt.
Megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja. Miért iszik? Korábban erre a kérdésre sosem felelt. De én valahogy nem tudtam belenyugodni a csendbe. Újra és újra feltettem a kérdést. Nem tudtam elfogadni, hogy két felnőtt ember ne értsen szót egymással!
Aznap rám nézett. Hosszan. Csak nézett, és nézett. Aztán elsírta magát. Hosszan sírt, és én nem tudtam, mit tegyek. Álltam felette, néztem, ahogy zokog. Majd nagy nehezen, arcát a kezébe temetve, könnyekkel az arcán azt mondta: „Elrontottam az életemet”.
Nem tudom mire gondolt, mert nem mondott többet.
Nem álltunk közel egymáshoz, magába forduló, önmarcangoló ember volt, de akkor egy pillanatra, ha többet nem is, de a szelét megéreztem annak a kétségbeesésnek, félelemnek és szomorúságnak, amit ő érzett.
Semmi mástól nem rettegtem egész életemben, csak attól, hogy majd egyszer ugyanezt érzem. Azt, hogy nem a saját életemet élem!
-
-

2009. január 12., hétfő

21. Tornagatyában

-
-
Felvettem kedvenc, mályvaszínű tornagatyám, és a színben vele harmonizáló lila tréning felsőmet.
Nyargalásztam az udvaron, a házak között, lopva, folyamatosan a kicsit távolabb beszélgető csoportot figyelve. Átugrottam a sövényt és rohantam tovább. Aztán újabb kör. Arra gondoltam, a beszélgető lányok fejében nyilván az jár: Hú, de gyorsan fut az a srác! És mekkorákat ugrik! És milyen klassz a szerelése! Biztosan sportoló, vagy valami!
Futás közben elképzeltem, hogy egy ideje már engem figyelnek, és rólam beszélgetnek. Talán oda is hívnak magukhoz!
Aztán megizzadtam és elfáradtam.
Hazamentem.
-
-

2009. január 9., péntek

20. Cseppek

-
-
Nagyon utáltam az iskolaköröket. Nem voltam valami jó futó. Kövér és lomha gyerek létemre csak vonszoltam magam. Ahogy tolongtunk kifelé az iskolaudvar kapuján, teljesen hatalmába kerített a közelgő kudarc és megalázottság okozta izgalom. Tudtam, hogy az utolsók között fogok beérkezni, mégis igyekeztem nem feladni. Tudtam, hogy senki sem fog csúfolni; én mégis, már induláskor szégyelltem magam a beérkezés miatt.
Még ki sem értem a kapun, sokan már teljes erőből futottak. Legalább a sarokig próbáltam tartani velük a lépést. Persze nem ment. Kétségbeesve erőlködtem, de hiába. A többiek könnyedén húztak el mellettem. Minden izmom remegett a feszültségtől, tétje volt a dolognak. A combom belső- és az ágyéki izmaim egyre jobban feszült, majd hirtelen ellazultak. Éreztem, ahogy néhány csepp vizelet kicsurran a nadrágomba. Ez nagyon izgalmas, csiklandós érzés volt. Ugyanakkor utáltam is, mert összemocskoltam az alsóneműmet.
Lassúságomnak legalább annyi haszna volt, hogy mire lefutottam a távot, és célba értem, a vizelet mindig felszáradt.
-
-

2009. január 8., csütörtök

19. Emlék

-
-
A kisszéken ült a gardróbban, és pálinkát ivott. Üvegből, nagy kortyokban, mint más a vizet. Tanácstalan voltam és elkeseredett. Nem értettem őt. Ha tehetném, most odalépnék és alaposan megráznám: ember, térj eszedre! Megvesztél? De nem tehetem! Megálltam tőle néhány lépésre, és figyeltem, ahogy iszik. Amikor észre vett leengedte az üveget. Miért nézel? Kérdezte. Emlékezni akarok rád, örökké! Így, ahogy most látlak. Arcán fájdalmas grimasz futott végig. Lehajtotta a fejét. Menj be, mondta halkan, nem akarom, hogy emlékezz rám!
Sírok!
Bárcsak ne így kellene rá emlékeznem!
-
-

2009. január 7., szerda

VERS - Üres

-
-
zománcozott peremén
ételmaradék

nagy fehér síkon
apró fekete pont

szemüveg nélkül
mosogatott

apró fekete rés

csak a szó
csak a
se

lekapartam

a körmöm alá ment

vészkijárat
a lélek számára
-
-

2009. január 5., hétfő

18. Gerle tojások

-
-

Mire a középiskolába kerültem, gyakorlott hazudozó voltam. Nem abban az értelemben gyakorlott, hogy jól és hihetően hazudtam, hanem abban, hogy nem okozott lelki ismeretfurdalást, hogy hazudjak. Nem éreztem erkölcsi aggályt, sem érzelmi gátat, ha úgy úsztam meg a helyzetet, hogy nem mondtam igazat.

Valami azért mégis elromlott.

Hiába jöttem ki épp bőrrel a hazugságoknak köszönhetően szinte minden kényelmetlen szituációból, sosem éreztem a diadalt. Sosem éreztem azt, hogy felülkerekedtem. Éppen ellenkezőleg. Minél többet hazudtam, annál szánalmasabbnak éreztem magam. Egyre apróbbnak. Mintha minden hazug szó hatalmas teherként nehezedne rám, vagy inkább, mintha minden kimondott hazugság falként állna közém és a valódi világ közé. Körülvett és eltávolított az igazi érzelmektől, a valós, őszinte pillanatoktól, legyenek azok jók, vagy rosszak. Nem kellett mást tennem, csak hazudnom valamit, és huss, kikerültem a slamasztikából; és hopp még szorosabban ölelt körül a fal.

A hazugságok eltakarták, és átélhetetlenné tették számomra az életet. A fal nem engedte, hogy kapcsolatba lépjek másokkal, és azt sem, hogy mások megérintsenek engem.

De mindezt csak későn vettem észre. Ha akkor látom… ha akkor látom, hogy merre haladok, talán akkor sem lettem volna elég bátor az őszinteséghez, önmagam, a tetteim felvállalásához!

Igen, most azt hiszem az egész a hazugságokkal kezdődött.

A szomszéd fiú gerléket tartott a teraszán. Gyönyörű, hótiszta, kecses madarakat. Kíváncsi voltam, hogy mi van a fészkükben. Apám azt mesélte türkiztojások. Látni akartam. Bármit megadtam volna, hogy lássam őket!

Hiába nyújtózkodtam, nem értem fel a kalitkát. A rúdon ücsörgő gerléket láttam, de a kalitka aljában fekvő fészket nem.

Fogtam, és megpróbáltam leemelni az egészet. Nagyon magasan volt és két kampó tartotta. A madarak megriadtak és verdesni kezdtek. Lassan, a falnak támasztva leeresztettem őket a combomra, addig a pontig, ahol már kényelmesen megnézhettem, miről is beszélt az apám. Valóban, talán kettő, vagy három pettyes, türkiz és világoskék tojás lapult a fészek biztonságos rejtekében. Gyönyörűek voltak.

Ahogy néztem a tojásokat, tudtam, hogy azokból kis madarak fognak kikelni. Kicsi madarak, amik aztán megnőnek és gyönyörű gerlékké fejlődnek. Örültem. Boldog voltam. Valahogy átéreztem, hogy ez jó és fontos, nem csak szép. Aztán arcomon az üdvözült mosollyal visszaemeltem a kalitkát a kampókra.

Abban a pillanatban, ahogy elengedtem a felakasztott ketrecet, az egész megindult lefelé, és hatalmas robajjal a földre csapódott. Csak álltam bénultan.

A zajra kirobbant az apám. Rám kiáltott, hogy mi történt? Nem tudtam válaszolni, mert letaglózott a törött tojások képe. Letaglózott a tudat, hogy mit tettem. Nem tudtam elszakadni a tojásoktól, csak bámultam őket, a szétfolyt fehérjéjüket, a kiloccsant sárgájukat. Megöltem a még ki nem kelt madarakat!

Zokogtam, és csak azt tudtam hajtogatni, hogy „Nem én voltam! Nem én voltam!”. Mintha azt hajtogatnám „Ez nem történt meg! Ez nem történt meg!”. De hiába.

Aztán többen is kijöttek. Mindenki körülállt és vigasztalt. Úgy tettek, mintha elhinnék. Mintha tényleg nem én lennék a hibás. Mintha tényleg nem történt volna meg. És lassan kicsit én is elhittem. Hazudtam és hazudtak. Könnyebb volt így mindannyiunknak! Most nehezebb nekem.

-

-

2009. január 3., szombat

17. Nagyanyám

-
-
Néhány nappal az esemény után anyám elmondta, hogyan halt meg a nagyanyám. Nem ez volt az első kísérlete. Évekkel ezelőtt már megpróbálta egyszer. Akkor gyógyszert vett be, de rosszul lett, megijedt és szólt a szomszédoknak, hogy hívjanak mentőt.
Anyám azt mondta, most beült a kádba, tele engedte forró vízzel, bevett négy levél Andaxint, megivott rá egy fél üveg Uniqum-ot, aztán pengével felvágta karján az ereket.
Apám találta meg, de teljesen lebénult. Anyám átrohant és hívta a mentőket. Amikor megérkeztek még élt a nagyanyám.
Apám hazajött és várt. Nem szólt, nem mondta el nekünk, mi történt. Ült és várt. Nem tudta bekísérni a saját anyját a kórházba. Anyám ment vele. Csendes este volt.
Anyám a történet végére ért. Elhallgatott. Akarsz még valami tudni? Kérdezte. Nekem egyetlen kérdés motoszkált a fejemben, vajon apám meztelenül találta-e meg nagyanyámat a kádban? Úgy döntöttem, nem teszem fel. Talán máskor, amikor időszerűbb lesz.
-
-