2009. március 29., vasárnap

2009. március 28., szombat

34. Szép

-
-
„Szép veled szerelmeskedni.”
_
_

2009. március 27., péntek

33. Ölelés

-
-
Egy félreeső parkban beszéltük meg a találkozót. Nem ismertem a környéket, ezért taxival mentem.
A nyirkos fák között várt. Tizenöt éve nem találkoztunk kettesben. Társaságban is csak néhányszor.
Sápadt volt, saját bevallása szerint is ideges. Az, hogy levelezni kezdett velem, aztán idehívott, a nélkül is, hogy kimondta volna, nyílt beismerése volt annak, hogy mennyire boldogtalan.
Mosolyt erőltetett az arcára, keskeny ajkai még vékonyabbra húzódtak. Valahogy nagyon átütött a jelenlétén az a bizonytalan, félszeg kislány, aki régen ő volt, és akiről korábban írt. Bájos volt, szomorú, és kiszolgáltatott.
Nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Szokás szerint fecsegtem; zavarban voltam. Aztán megöleltem. Ő kezdeményezte, hivatkozva egy korábbi ígéretemre. Éreztem, ahogy kapaszkodik belém. Nem is ölelés volt, hanem kapaszkodás, az elveszett kisgyerek kapaszkodhat így az őt megtaláló szülőbe, riadtan, kétségbeesve, örökre.
Sétáltunk. Látva a reakcióimat, lassan és csak kicsit, de felengedett. Próbáltuk megbeszélni, hogy akkor most mi legyen? Mit jelent az, hogy szeretjük egymást? Az „adott körülmények” között.
Én is meg voltam illetődve. Régen annyiszor elképzeltem valami ehhez hasonló helyzetet, csak akkor persze az „adott körülmények” nélkül. Valahogy álomszerű volt az egész. Megfogtam a kezét, és úgy mentünk tovább. Be kell vallanom, hogy csodálatos érzés volt!
Aztán mielőtt elváltunk volna, még kicsit csókolóztunk.
Majd minden álmom megvalósult, leszámítva azt, hogy soha sem lehet az enyém. Soha sem lehet már csak az enyém. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Vigyáztam, hogy csak az örömöt lássa. A kételyeket és a fájdalmat megtartottam magamnak.
-
-

2009. március 19., csütörtök

VERS - Angyal

-
-
szemedbe mártott angyaltollal
festem a szív mozaik sikolyát
-
-

2009. március 18., szerda

32. Randevú

-
-
Nem ott találkoztunk, ahol szoktunk. Ettől kicsit feszült lettem.
Már várt.
Minden rendben van? Kérdeztem.
Igen. Kértem neked egy vizet.
Ajaj! Köszi.
Próbáltam fecserészni, ahogy szoktam. Egy darabig hagyta, aztán leállított.
Lesütötte a szemét és nagyon halkan, szinte bocsánatkérően beszélt: te vagy az első, akinek elmondom: tegnap voltam nőgyógyásznál, újra terhes vagyok a férjemtől.
Ordítani szerettem volna, de elfogyott a levegő.
Amikor azt hittem, hogy történetünk már nem vehet több fájdalmas fordulatot, ismét csavart rajta egyet.
Biccentettem. Gratulálok! A kezeim jéghideggé és mozdíthatatlanul nehézzé váltak.
De azért közöttünk semmi sem változik, igaz?
Nem tudtam válaszolni. A rekeszizmom elkezdett reszketni és felfelé nyomulni.
Szeretlek. Mondta.
Éreztem, hogy nem tudok mélyet lélegezni. Hiába próbálom, nem jön elég levegő. Mosolyogtam.
Idegesen markolászta a saját kezét: miattad vagyok ideges. Nem tudtam, hogyan fogsz reagálni.
Természetesen úriember módjára.
-
-

2009. március 10., kedd

31. Az utolsó találkozás

-
-
Már menni készültem, csendben, észrevétlen, amikor apám odajött gratulálni a szűk előszobában. Cigaretta és alkoholbűz áradt belőle. Tétován mosolygott, nem tudtam eldönteni, a másnaposság, vagy már az új bódulat hat rá. Kezet nyújtott. Nem volt hova hátrálnom. Egy pillanatig mérlegeltem. Viszolyogtam az érintésétől, viszolyogtam a közelségétől.
Kezet fogtunk. Kínos volt az egész. Nem jelentett sokat az elismerése.
Amikor visszament a szobába, gyorsan kezet mostam. Nem tudtam volna „apás” kézzel folytatni a napot.
Nem tudom, hogy látta-e az arcomon az undort. Nem tudom, hogy érezte-e, hogy mennyire nem jelent semmit, amit mond.
Ekkor láttam őt utoljára életben.
-
-

2009. március 5., csütörtök

30. A szégyen

-
-
Az egész napról nincs más emlékem, minthogy szaros alsónadrágban, bokámra csúszott zoknival állok a fiú vécé mosdójánál, közvetlenül a forgalmas folyosóra vezető ajtó mellett, és a bal kezemben tartott trapper farmernadrágomból, a jobb kezemmel, mert hogy jobb kezes vagyok, kétségbeesetten merem át a híg fost a mosdókagylóba.
A porcelán fehérjét egyre nagyobb folt takarja - elfelejtettem megnyitni a csapot.
Nem érzek undort, nem érzek viszolygást, csak a szörnyű félelmet, hogy kiderül.
Nem tudom, mire gondolhattam? Hogyan gondolhattam, hogy nem veszik észre?
Aztán nem tudom, mi történt! Nyilván nem úsztam meg a megaláztatást.
Sokáig szégyelltem szólni, ha vécére kellet mennem. Aztán megtanultam, hogy szégyen és szégyen között is van különbség.
-
-