-
-
Nemet mondott.
Legyünk barátok!
Valójában nem értettem, hiszen minden előzetes jel arra utalt, hogy igent mond majd. Nem tudtam, hogy mi lesz tovább. Hogy lesz-e tovább, vagy most szépen hazamegyek, lefekszem és nem kelek fel többé.
Álltunk a buszon. Úriember hazakíséri a partnerét. Akkor is, ha fáj.
Esteledett.
Választ várt tőlem. Akarom-e így is a dolgot? A barátságot?
Szerettelek volna megölelni.
Ennek nincs akadálya.
Én nem ölelgetem a barátaimat.
Csend.
Leszálltunk és a ház felé sétáltunk. Mondott valamit, de nem nagyon figyeltem. Egyszer csak, egy lámpa alatt megállt és szembe fordult velem.
Szóval?
Van elég barátom. Örülök, hogy megismertelek!
A „megismertelek” közben elcsuklott a hangom, és sírásra görbült a szám.
Szia!
Megfordultam, és ott hagytam. Két visszautasítás egy nap. Azt hiszem, ő könnyebben viselte.
-
-
2010. március 26., péntek
2010. március 2., kedd
51. Ablaktörés
-
-
Anyám telefonált, hogy oda tudnék-e menni, mert a nagyanyám nem nyit ajtót. Basszus! Nem volt sok kedvem, de azért buszra szálltam. Már sötét volt mire odaértem, anyám az összes szatyrával a kezében, a kertkapu előtt várt. Némi tanakodás után átmásztam a magas kapun, és a házhoz mentem.
Olyan felnőttes volt az egész. Nindzsás, Csingadzsgukkos. Magányos felderítő az ellenség táborában. A veszély, a halál és én, karöltve!
Nem tudom, hogy anyám hogyan jutott át a kerítésen, hiszen ha lett volna kulcsa, nem kellett volna átmásznom. Lehet, hogy két eseményt mos össze az emlékezetem?
A ház ajtaja is zárva volt. Anyám csak állt. Én voltam a parancsnok.
Némi keresgélés után találtam a sufniban, a téglák között egy ácskapcsot. Avval törtem be a fürdőszoba ablakát. Bemásztam, és belülről kinyitottam az ajtót. Eddig játék volt! Anyám bement a szobába, oda, én már nem mertem.
Nagyanyám cukorbeteg volt. Valószínűleg nem ehetett eleget aznap, mert kómába esett.
Az ügyelet időben érkezett. Adtak neki egy injekciót és ettől magához tért. Az orvos azt mondta, csak perceken múlott. Perceken. A veszély, a halál és én, karöltve!
Az volt az első, és utolsó ablak, amit életemben betörtem.
-
-
-
Anyám telefonált, hogy oda tudnék-e menni, mert a nagyanyám nem nyit ajtót. Basszus! Nem volt sok kedvem, de azért buszra szálltam. Már sötét volt mire odaértem, anyám az összes szatyrával a kezében, a kertkapu előtt várt. Némi tanakodás után átmásztam a magas kapun, és a házhoz mentem.
Olyan felnőttes volt az egész. Nindzsás, Csingadzsgukkos. Magányos felderítő az ellenség táborában. A veszély, a halál és én, karöltve!
Nem tudom, hogy anyám hogyan jutott át a kerítésen, hiszen ha lett volna kulcsa, nem kellett volna átmásznom. Lehet, hogy két eseményt mos össze az emlékezetem?
A ház ajtaja is zárva volt. Anyám csak állt. Én voltam a parancsnok.
Némi keresgélés után találtam a sufniban, a téglák között egy ácskapcsot. Avval törtem be a fürdőszoba ablakát. Bemásztam, és belülről kinyitottam az ajtót. Eddig játék volt! Anyám bement a szobába, oda, én már nem mertem.
Nagyanyám cukorbeteg volt. Valószínűleg nem ehetett eleget aznap, mert kómába esett.
Az ügyelet időben érkezett. Adtak neki egy injekciót és ettől magához tért. Az orvos azt mondta, csak perceken múlott. Perceken. A veszély, a halál és én, karöltve!
Az volt az első, és utolsó ablak, amit életemben betörtem.
-
-
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)