49. Gyermeki képzelet

-
-
Arra gondoltam, hogy meghalok most, és a temetésemen, majd mindenki sírni fog, és megbánják, hogy olyan cudarul bántak velem, meg nem szerettek kicsikét jobban. Hogy majd mindenki sápadtan, feketében lesz, én meg egyszerre fekszem a fehér ravatalon és egyszerre figyelem őket valahonnan fentről, de mégis a szoba sarkából, mert azért teljesen nem halok meg, vagy legalább is nem örökre. És nagyon jó érzés volt látni, hogy mennyire sírnak, mert azért mégis szerettek, és megbánták már, és a hideg kirázott attól, hogy most már késő, mert végül is csak meg vagyok halva. Ha nem is teljesen, vagy legalább is nem örökre!
-
-

48. A szag

-
-
Miután nagyanyám öngyilkos lett, furcsa, édeskés, émelyítő szag maradt a lakásában. Előtte sosem éreztem.
Tűnődtem, hogy mi lehet? Talán a halál szaga, vagy a kiszálló léleké? Lehet, hogy a halálhoz kozmált léleknek van ilyen jellegzetes kipárolgása?
-
-

47. Teher

-
-
Volt egy bátyja. Többen ültünk az asztal körül és a báty azt mondta: a húgom terhes... Valaki előzékenyen kijavította: nem „terhes”, hanem áldott állapotban van. A báty hidegen ránézett: „Terhes!” majd folytatta a történetet.
-
-

46. Kudarc

-
-
Apám büszke ember volt. Komolyan vette a világot, és komolyan vette önmagát. Miután eldőlt, hogy sem szemfelszedésből, sem szélvédőjavításból nem tud eltartani bennünket, szépen, lassan eladogatta a családi ezüstöt.
Egyre hallgatagabb lett.
Aztán az ékszerek kerültek sorra. Amikor már semmi sem maradt, csak ült, nézte a televíziót és dohányzott. Így telt el néhány nap.
Mikor elfogyott a maradék pénz, nem volt más választása: felállt és rejtekéből elővette féltve őrzött kincsét, a nagyapjától örökölt arany zsebórát.
Úgy érezte kudarcot vallott.
Komor tekintettel, ám mégis áhítatosan megtisztogatta, majd óvatosan felhúzta a szerkezetet. Az óra járni kezdett és felvette apám szívének ritmusát. De nem! Inkább apám szíve igazodott az óra járásához.
A zaciban megalázóan alacsony összeget kínáltak az óráért: csak futtatott arany, és az óraszerkezet sem az eredeti. Az óra megállt. Azóta is meg van, de soha többé nem sikerült elindítani.
-
-

45. Bűntudat

-
-
Szemben ült velem és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. Valahogy nagyon nagynak tűntem mellette.
Hogy lehet, hogy még ezt sem tudod? Ideges voltam és fensőbbséges! Arrogáns, türelmetlen. Elsírta magát. Ne sírjál, hanem tanuld meg! Mit nem értesz ezen? Kiszolgáltatott volt, és én nem segítettem neki, hanem megaláztam. Okosnak éreztem magam, azt hittem, ha frusztrálom, akkor az kibillenti a passzivitásából. Letette a ceruzát és kiradírozott egy számot. Kifújta az orrát. Nem hagyhatott ott, mert szüksége volt a segítségemre. Az sem jó ott, mondtam. Azt is kiradírozta. Szeretném megölelni! Megszakad a szívem azért, aki akkor volt!
-
-

44. Ezüsthíd

-
-
Álltunk a hídon és a vizet néztük. Este volt, és a hold tükröződött a hullámokon. Ezüsthíd, ezt a kifejezést Tőle tanultam. Aztán később egy másikat is: zegernyés. Tudod, hogy mit jelent?
Szerettem volna megfogni a kezét, de valahogy nem volt olyan a légkör. Bután hangzik… a légkör. Igazából kizárólag intellektuális érdeklődést éreztem irányából. Lám, ha felidézem azt az estét, még most is milyen hivatalos, és távolságtartó fordulatok jutnak az eszembe.
Szóval nem volt olyan a légkör. Aztán nem is lett olyan soha. Nagyon élvezetesen és okosan beszélgettünk, de a lényeg valahogy hiányzott. Ezüsthíd. Milyen szép! Azt hiszem, belőlem hiányzott.
Sétáltunk még, meg viccelődtünk. Ez még az előtt volt, hogy azt mondta: Inkább, maradjunk barátok!
-
-

43. Összecsiszolódás

-
-
Mellékesen megjegyeztem, hogy viszketek. Valami furcsa vörösség is van a makkomon. Bevallotta, hogy nála sem stimmel minden. Kicsit izgultam, hogy nem okoztam-e valami bajt.
Én, találomra vettem valami kenőcsöt és elkezdtem kenegetni. Ő elment a nőgyógyászához. Kiderült, hogy ijedelemre semmi ok, csak „újfiú” betegsége van. Nekem nyilván azt mondták volna a nemi beteg-gondozóban, ha elmentem volna, hogy „újlány” betegségem van.
Lássuk be, a nőgyógyászat kifejezés kevésbé vészjósló, mint a nemi beteg-gondozó.
Ugyanazt a kenőcsöt kellett kennünk mindkettőnknek, hogy a flóránk összehangolódjék. Neki még valami hüvely-tablettát is felírt az orvos.
-
-

42. A legnagyobb öröm

-
-
Nem is olyan régen azt álmodtam, hogy az évek óta halott apámnak segítek elkészíteni a saját ravatalomat. Úgy volt, hogy aznap este talán meghalok. Apám szenvtelenül dolgozott, én húzódozva segítettem neki. Nem akartam meghalni, de valahogy egyértelmű volt a dolog és befolyásolhatatlan. Apám még a könyörgésemre sem reagált. Nem szólt, nem nézett rám.
Végig futott bennem mi jó is volt az életemben; amolyan búcsúpillantás. Rájöttem, hogy az életben a legjobban focizni szerettem!
És ez a felismerés ébredés után is velem maradt.
-
-

FILM - Az áldozat

-
-
Leforgott "Az áldozat" című kis-játékfilmünk. A film nagyjából 10 perc hosszú thriller, mely hangulatában megelőlegzi az "EXIT" című nagy-játékfilmünket.
A stáb közel 50 fős volt, 5 napig forgattuk, az egyik bezárt, fővárosi kórházban.
A veszélyes jelenetek megvalósításán komplett kaszkadőr csapat dolgozott.
A tervezett stábvetítés augusztusban lesz!
-
-

34. Rálátás

-
-
Emlékszem apám tekintetére, egyszerre volt hideg és tompa. Valamit megtanultam egy életre.- mondta. Igyekezett pontosan fogalmazni. Ha nyugtot akarsz az életben, soha ne légy az első és soha ne légy az utolsó! És soha ne vállalj el semmit önként!
Igazából nem tanácsnak szánta, látszott, hogy inkább magának mondja, mint nekem. Talán szerette volna megindokolni önmagát.
-
-

41. Anyám

-
-
Az utcán, bizonyos távolságból észrevenni anyámat mindig szomorú élmény. Kicsi, törékeny, sápadt asszony. Amikor semmit sem visz, akkor is látni, hogy nehéz terhet cipel. Aránytalanul aprónak és légiesnek hat minden háttér előtt. Tétován lép, mintha mély sáron kelne át.
Még a tömegben is valami légüres tér veszi körül.
Félek, ő is tudja mekkora egyedüllétet vonszol magára aggatva.
-
-

40. Végül

-
-
Anyám telefonja ébresztett. Át tudsz jönni? Azt hiszem, apád meghalt.
A fotelban ült, mintha aludna. Ugyanakkor a lábain és a karjain jól felismerhetően és egyértelműen látszottak a hullafoltok.
Arra gondoltam, miért mondta anyám, hogy „azt hiszem”. Annyira egyértelmű volt, hogy meghalt!
Anyám elkezdte elpakolni, az elöl lévő értékeket. Állítólag a hullaszállítók lopnak. Amíg ketten a holttesttel foglalkoznak, a harmadik összeszed a lakásból ezt azt. Ha megjönnek, legyél te is a szobában, hogy lásd, ha valamit el akarnak rakni.
Persze anya.
Megálltam apám felett. Még sosem láttam korábban halottat. Féltem attól, hogy rosszul reagálok. Próbáltam arra gondolni, hogy ez már nem az apám, csak egy test. Végül is nem volt szükség erre a gondolatra, mert nem rendített meg a dolog.
Megérkeztek a hullaszállítók és kértek egy lepedőt, arra fektették, majd a textília csücskeit fogva beemelték apámat a fémkoporsóba.
Amikor elmozdították apámat ültéből, szörnyű bélszag töltötte be a szobát. Nem tudom, hogy ez normális-e a holtukban megmozdított apáknál.
Végig a szobában voltam, és figyeltem, nehogy valamit elvigyenek.
Úgy értem, apámon kívül.
-
-

39. Hűség

-
-
Azt mondta: Randizhatnánk.
Éppen nősülni készülök. - Válaszoltam.
Elnézést kért, szabadkozott. Aztán némi gondolkodás után megkérdezte: Akkor legénybúcsú velem?
Most én gondolkodtam el. Izgalmasnak hangzik. – Válaszoltam. Persze, ha te is arra gondolsz, amire én.
Ugyanarra gondolunk! – Mondta.
Hogyan csináljuk? Nálam nem lehet a menyasszonyom miatt.
Te megmondod mikor, és én megszervezem. – Mosolygott félszegen. A férjem és a gyerekeim napközben nincsenek otthon.
-
-

VERS - A küszöb

-
-
nagyapám mondta:
sose lépj a küszöbre

apám a küszöb alatt él:
májzsugor
azt hiszem haldoklik

nagyapám mondta:
sose lépj a küszöbre

mindig rálépek:
legalább nem botlom el benne

2001, Bp.
-
-

38. Aznap

-
-
Nagyon elegem volt apámból. Anyám nem boldogult, gondoltam majd én kézbe veszem a dolgot! Én megváltoztatom! Nagyképű voltam és öntelt.
Eldugtam a pálinkát, amíg aludt. Tudtam, hogy túl gyenge, hogy lemenjen, és újat vegyen.
Amikor felébredt és kitámolygott, nem találta sehol az üveget.
Kérte, de én nem adtam! Majd én megmutatom ennek a szemét, szar alkoholistának!
Aztán az igazságérzetemre próbált hatni. Ezt nem teheted velem! Mondta. Aztán könyörgött. Hosszan, szívhez szólóan. Rendíthetetlen voltam. Állhatatos és kegyetlen.
Nem tudom, hogy mire vártam. Nem tudom, hogy mire számítottam. Talán a kétségbeesés vezérelt? Vagy tényleg csak az önteltség, a hatalom érzése?
Talán mégis az önhittség, és a bosszú, hiszen csavartam még egyet a történeten: odaadtam neki egy üveget.
Megkönnyebbült. Hálásan nézett rám, aztán lesütött szemmel megköszönte. Leült, kinyitotta és mohón beleivott.
Brutális tréfát űztem vele. Az üvegben víz volt.
Szomorúan leeresztette az üveget, de nem szólt. Láttam, hogy könny gyűlik a szemébe. Nem az italt siratta. Láttam, ahogy elönti a szégyen.
Úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy hazudtam.
És akkor én is megértettem, hogy mit tettem.
Aznap megöltem az apámat.
-
-

37. Születés

-
-
Anyám a minap elmesélte, hogy mielőtt jelentős nehézségek árán, művese rásegítés, programozott koraszülés, stb. megszült volna, fontosnak tartotta, hogy rendbe tetesse a haját.
Vagyis elment fodrászhoz.
Miután a fodrász gondosan elkészítette a frizuráját, mondván, nehogy gondozatlannak tűnjék a szülőszékben, az orvosi konzílium óvó figyelmétől övezve rákapcsolták a gépeket, majd némi huzavona után, fogókkal, vákuummal és egyéb, kimondottan e célra kifejlesztett eszközök segítségével a világra segítettek engem.
Voltak ugyan komplikációk, de végül sikerült kiküszöbölni őket.
Csak azt sajnálom, hogy nem emlékszem, milyen volt anyám frizurája.
-
-

SZAVAZÁS

-
-
szia,

részt veszek egy dráma pályázaton. kérlek, szavazz a drámámra, mert az a legjobb! vagy ha nem a legjobb, akkor szavazz rá azért, mert megkérlek!

http://literastafeta.blog.hu/rovat/mezőny

persze, ha érdekel, el is olvashatod!

http://literastafeta.blog.hu/2009/04/12/maczko_zoltan_minden_sulya

köszönöm! hálás vagyok!

mz
-
-

36. Örökkévalóság

-
-
Apámat gyakran láttam atlétatrikóban és fehér, műselyem boxerben. Egészen kis korom óta él bennem az erős kép arról, ahogy fehér atlétában, és szinte áttetszőre kopott alsóban áll. Ezen a képen apám kortalan, elérhetetlen és sebezhetetlen.
Később persze az alkoholtól egyre vékonyabbak lettek a combjai és egyre puffadtabb a hasa, de a műselyem alsó kopottsága még ekkor is méltatlan maradt.
Talán ez a méltatlan, bizarr áttetszőség apám örökkévalósága?
-
-

VERS - Öntudat

-
-
könnyekben látom
engem
amint
magamra
borul az öntudat

magam mögé
bújok

eltakarom kereső
magamat

előlem

egy biztos:
nem az vagyok
-
-

35. Elfekvő

-
-
Gyakorlatilag vak volt és süket. Nem tudott gondoskodni magáról. Nem is akart gondoskodni magáról. Anyám hetente két-három alkalommal bement hozzá az elfekvőbe.
Ritkán én is elkísértem. Segítettem neki, vagy csak úgy. Nem tudom, hogy mit jelent a csak úgy, de tény, hogy olykor elkísértem. Talán az elmúlás iránt érzett iszonyat kényszerített?
Legalább húszan feküdtek a teremben. Csupa öreg, gyenge, magatehetetlen ember. Bűz volt. Mindentől és mindenkitől undorodtam.
Ott feküdtek a sorsukat bevégzett emberek. Akikre már nem várt semmi az életben. Akik már nem vártak semmit az élettől, csak azt, hogy véget érjen.
Anyám természetes módon szervezte az életét, mintha még lett volna élete. A jövő héten sült húst hozok neked. Céklával. Van még elem a zsebrádiódba?
-
-

FOTÓ - Ragyogás

34. Szép

-
-
„Szép veled szerelmeskedni.”
_
_

33. Ölelés

-
-
Egy félreeső parkban beszéltük meg a találkozót. Nem ismertem a környéket, ezért taxival mentem.
A nyirkos fák között várt. Tizenöt éve nem találkoztunk kettesben. Társaságban is csak néhányszor.
Sápadt volt, saját bevallása szerint is ideges. Az, hogy levelezni kezdett velem, aztán idehívott, a nélkül is, hogy kimondta volna, nyílt beismerése volt annak, hogy mennyire boldogtalan.
Mosolyt erőltetett az arcára, keskeny ajkai még vékonyabbra húzódtak. Valahogy nagyon átütött a jelenlétén az a bizonytalan, félszeg kislány, aki régen ő volt, és akiről korábban írt. Bájos volt, szomorú, és kiszolgáltatott.
Nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Szokás szerint fecsegtem; zavarban voltam. Aztán megöleltem. Ő kezdeményezte, hivatkozva egy korábbi ígéretemre. Éreztem, ahogy kapaszkodik belém. Nem is ölelés volt, hanem kapaszkodás, az elveszett kisgyerek kapaszkodhat így az őt megtaláló szülőbe, riadtan, kétségbeesve, örökre.
Sétáltunk. Látva a reakcióimat, lassan és csak kicsit, de felengedett. Próbáltuk megbeszélni, hogy akkor most mi legyen? Mit jelent az, hogy szeretjük egymást? Az „adott körülmények” között.
Én is meg voltam illetődve. Régen annyiszor elképzeltem valami ehhez hasonló helyzetet, csak akkor persze az „adott körülmények” nélkül. Valahogy álomszerű volt az egész. Megfogtam a kezét, és úgy mentünk tovább. Be kell vallanom, hogy csodálatos érzés volt!
Aztán mielőtt elváltunk volna, még kicsit csókolóztunk.
Majd minden álmom megvalósult, leszámítva azt, hogy soha sem lehet az enyém. Soha sem lehet már csak az enyém. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Vigyáztam, hogy csak az örömöt lássa. A kételyeket és a fájdalmat megtartottam magamnak.
-
-

VERS - Angyal

-
-
szemedbe mártott angyaltollal
festem a szív mozaik sikolyát
-
-

32. Randevú

-
-
Nem ott találkoztunk, ahol szoktunk. Ettől kicsit feszült lettem.
Már várt.
Minden rendben van? Kérdeztem.
Igen. Kértem neked egy vizet.
Ajaj! Köszi.
Próbáltam fecserészni, ahogy szoktam. Egy darabig hagyta, aztán leállított.
Lesütötte a szemét és nagyon halkan, szinte bocsánatkérően beszélt: te vagy az első, akinek elmondom: tegnap voltam nőgyógyásznál, újra terhes vagyok a férjemtől.
Ordítani szerettem volna, de elfogyott a levegő.
Amikor azt hittem, hogy történetünk már nem vehet több fájdalmas fordulatot, ismét csavart rajta egyet.
Biccentettem. Gratulálok! A kezeim jéghideggé és mozdíthatatlanul nehézzé váltak.
De azért közöttünk semmi sem változik, igaz?
Nem tudtam válaszolni. A rekeszizmom elkezdett reszketni és felfelé nyomulni.
Szeretlek. Mondta.
Éreztem, hogy nem tudok mélyet lélegezni. Hiába próbálom, nem jön elég levegő. Mosolyogtam.
Idegesen markolászta a saját kezét: miattad vagyok ideges. Nem tudtam, hogyan fogsz reagálni.
Természetesen úriember módjára.
-
-

31. Az utolsó találkozás

-
-
Már menni készültem, csendben, észrevétlen, amikor apám odajött gratulálni a szűk előszobában. Cigaretta és alkoholbűz áradt belőle. Tétován mosolygott, nem tudtam eldönteni, a másnaposság, vagy már az új bódulat hat rá. Kezet nyújtott. Nem volt hova hátrálnom. Egy pillanatig mérlegeltem. Viszolyogtam az érintésétől, viszolyogtam a közelségétől.
Kezet fogtunk. Kínos volt az egész. Nem jelentett sokat az elismerése.
Amikor visszament a szobába, gyorsan kezet mostam. Nem tudtam volna „apás” kézzel folytatni a napot.
Nem tudom, hogy látta-e az arcomon az undort. Nem tudom, hogy érezte-e, hogy mennyire nem jelent semmit, amit mond.
Ekkor láttam őt utoljára életben.
-
-

30. A szégyen

-
-
Az egész napról nincs más emlékem, minthogy szaros alsónadrágban, bokámra csúszott zoknival állok a fiú vécé mosdójánál, közvetlenül a forgalmas folyosóra vezető ajtó mellett, és a bal kezemben tartott trapper farmernadrágomból, a jobb kezemmel, mert hogy jobb kezes vagyok, kétségbeesetten merem át a híg fost a mosdókagylóba.
A porcelán fehérjét egyre nagyobb folt takarja - elfelejtettem megnyitni a csapot.
Nem érzek undort, nem érzek viszolygást, csak a szörnyű félelmet, hogy kiderül.
Nem tudom, mire gondolhattam? Hogyan gondolhattam, hogy nem veszik észre?
Aztán nem tudom, mi történt! Nyilván nem úsztam meg a megaláztatást.
Sokáig szégyelltem szólni, ha vécére kellet mennem. Aztán megtanultam, hogy szégyen és szégyen között is van különbség.
-
-

FOTÓ - Koszfestmény

29. Démonok

-
-
Fájdalmas az élettől elszakadni.
Démonok látogatnak.
-
-

28. A nő

-
-
A fotelben ült, velem szemben. Kötött pulóver és farmer volt rajta. Mint mindig, most is tárgyilagos volt, mégis empatikus, és végtelenül okos, amilyennek a jó *******-t mindig is képzeltem.
Aznap reggel, ültében előrenyújtotta kezeit, dereka, háta ívben megfeszült. Álmosan, fázósan borzongva nyújtózkodott egyet. A szemei összeszűkültek, talán még a könny is összefutott bennük a kéjes mozdulattól. Arcán élvezettel teli félmosoly jelent meg.
Magam is éreztem izmaimban a kellemes bizsergést, amit átélt. Éreztem, ahogy frissebb, elevenebb leszek.
Aznap nehéz volt *******-nak látnom. Azon a napon a nő ült velem szemben.
-
-

27. A kard

-
-
Ellentmondásos nap volt.
Új kardot kaptam: míg anyám a boltban vásárolt, én kint élet-halál harcot vívtam! Az ellenfél kemény volt és kitartó, tapodtat sem engedett, nem hajolt meg és főleg jelét sem mutatta annak, hogy valaha megfutna. Keményen álltam én is a sarat, és élveztem az új kard adta erőt. Külső szemlélő az egészből csak annyit láthatott, hogy csapkodom a fa törzsét.
Az igazi küzdelem mélyebben, más síkon folyt!
Anyám sokáig nem jött, pedig már hólyag nőt a tenyeremben. A harc férfi mulatság!
Eszembe jutott, hátha itt hagyott. Lehet, hogy itt felejtett? Tán elvesztem? Ismeretlen katona! Az Ismeretlen Katona sírja! Megszeppentem.
(Sosem fognak sehol ottfelejteni, de ezt akkor még nem tudhatom.)
Lehet, hogy kijött a boltból és én nem vettem észre? Lélekszakadva hátraszaladtam, hogy megnézzem, van-e a boltnak hátsó kijárata. A kard hetykén, férfiasan fityegett az oldalamon, mégis tétován álltam. Ki az ellenség? A dolgok sokkal bonyolultabbak, mint az egyszerű harcos azt átlátni képes!
Valami miatt nem mertem bemenni utána. Ehhez a kard ereje is kevés volt. Talán, mert azt mondta, kint várjam meg? Vagy azért, mert a bolt olyan felnőtt dolog volt? Rettentő sokáig vártam.
Nem emlékszem, hogy anyám kijött volna a boltból, pedig biztosan kijött, hiszen az óta is találkozunk olykor.
-
-

GONDOLAT a lélekről

-
-
Sosem gondoltam volna, de azt hiszem, van a léleknek valami nehézkedése. Súlya. Valami furcsa, eddig ismeretlen fizikai erő hat rá.
Ha nem tartom erővel fent, a magasban, akkor elkezd egyre lejjebb és lejjebb ereszkedni. Mintha erő húzná, nehezedik lefelé.
Nem tudom, hogy az én lelkem különösen súlyos lélek-e, vagy csak amolyan közepesen súlyos darab, de minden percben tartanom kell, erővel, megfeszülve, mert hajlamos egy pillanat alatt alá merülni.
Hogy mibe? Hát ez az. Azt még sosem mertem kipróbálni!
-
-

26. Szétszórtság

-
-
Akkor már türelmetlen voltam. Úgy döntöttem, megoldom magam! Elég volt a várakozásból, az álmodozásból, a vágyakozásból!
Már sötétedett, amikor a kapuhoz értem. Egész délután erre vártam. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz. Ideges voltam.
Felmentem a sötét lépcsőn a gangra. A megadott ajtóhoz léptem, ami simán, kopogás nélkül nyílt ki előttem. Már vártak. Pontosan érkeztem. Negyven körüli szőke nő állt az ajtóban, színes fodros pongyolát viselt.
A sárga fényű, meleg hangulatú szobában még ketten voltak rajta kívül. Az egyik szintén negyven körüli fekete hajú, fekete baby doll-ban, és egy 30-as szőke. Azt mondták, válasszak közülük. Zavarban voltam. Rájuk nézni is alig mertem. A hosszú szőkét választottam, akit elsőként megláttam.
Mind kimentek, mondták, vetkőzzek le. Már majdnem készen voltam, amikor visszajött a választottam, mondván érkezett egy törzsvendége, nem lesz rám ideje. Válasszak a másik kettő közül. A másik szőkét választottam. A feketének tetőharapása volt.
Nem akartam szeretkezni, illetve nem mertem, nem tudtam, hogyan kell. Csak franciát kértem.
Elkezdett masszírozni, és én nyugodt objektivitással azonnal éreztem, hogy ez nem fog működni. A gumit úgy húzta fel, hogy még nem volt teljes a merevedésem.
Egy teljes órán át szopott, sóhajtozva. Látszott rajta, nagyon unja. Az az igazság, hogy én is untam.
Láttam a vállait, a melleit, a combjait, a fenekét, de nem állt össze nővé. Nem izgatott fel. Talán az idegesség miatt? Vagy nem működött a fantáziám, és nem sikerült őt eleven, izgató nővé változtatnom önmagam számára.
Lassan letelt a kifizetett idő, és kicsit megkönnyebbülve, szenvtelenül annyit mondott, ne izgulj, mással is előfordult már.
Nem éreztem semmit. Ahogy nem éreztem korábban a vágyat, most ugyanúgy nem éreztem a szégyent sem. Kifizettem a pénzt, gyorsan felöltöztem és eljöttem.
A lépcsőházban vettem észtre, hogy fent hagytam a karórám. Visszamentem és bekopogtam.
Eszembe jutott, hogy talán be sem engednek. Hogy ez az egész meg sem történt. Arra gondoltam, lehet, hogy a kopogásomra egy öreg sánta bácsi nyit majd ajtót, aki hatvan éve él ott egyedül, és értetlenül néz majd rám.
A fekete hajú nyitott ajtót. A szőke biztosan zuhanyozott már. Beengedett. Bementem és elvettem az órám az ágy mellől, ahol hagytam. Csak annyit mondott, hogy mással is előfordult már.
Nem tudtam arra gondol-e, hogy nem volt erekcióm, vagy arra, hogy más is hagyta már ott a karóráját.
-
-

25. Pattanás

-
-
A konyhában befűtötték az olajkályhát. Az öntöttvas szerkezet ontotta magából a meleget. Lehúzták rólam a nadrágot, majd apám lefogott és az asztalra szorított.
Anyám próbált megnyugtatni, de veszettül kapálóztam. Mindketten azt bizonygatták, hogy csak egy pillanat az egész és nem fog fájni!
Nem akartam! Zokogtam, és próbáltam kitépni magam a szorításból.
Anyám fogott egy papírzsebkendőt, és fölém hajolt. A lámpa hidegen világított felettem. Utólag olyan, mint valami kezdetleges, ősi műtét. A plafon fehérje dermedten hullámzott. Úgy éreztem, megfulladok.
Gennyes pattanás nőtt a kukimon. Ezt a pattanást akarták kinyomni. Napok óta szenvedtem miatta, fájt a pisilés, a mozgás, a ruha viselése. Ennek ellenére, nem akartam, hogy azt csinálják velem. Emlékszem a rettegésre és a mély, jóvátehetetlen kétségbeesésre. A kiszolgáltatottságra, a tehetetlenségre. Azok fordultak ellenem, akikben feltétel nélkül megbíztam.
Mondanom sem kell, hogy kinyomták a gennyet! A fájdalomra nem is emlékszem. Három éves lehettem.
-
-

24. A penge

-
-
Nagyanyám halála megrázta a családot. Néhány nappal később, amikor újra indult az élet, anyám átment takarítani.
Már nem emlékszem hogyan, miért, de én is vele mentem. Néztem a kádat, aminek alján tócsába gyűlt a véres víz.
Anyám kifertőtlenített, és felmosta a fürdő padlóját. A mentősök először a padlóra emelték ki nagyanyám vizes-véres testét.
Amikor anyám végzett, bement a szobába elszívni egy cigarettát. Én álltam a fürdőben, és megpróbáltam elképzelni nagyanyám testét a linóleumon. Azon tűnődtem, vajon volt-e rajta ruha?
Aztán összeszedtem minden bátorságomat, és a kád széléről felemeltem a pengét. Nem tudom, anyám miért hagyta ott. Nem volt érzelgős, sem különösebben ijedős. A penge, mégis ott maradt.
Fogtam, kivittem a konyhába, és bedobtam a szemétbe, az üres Andaxinos dobozok és a kiürült Uniqum-os üveg mellé.
-
-

FOTÓ - Ég

23. Örökhajtós

-
-
Az első kétkerekű biciklim zöld színű volt. A nyereg és a nyeregtáska barna. A sárhányók ívelt formáját finom vajszínű keret emelte ki. A gumiabroncsok bordó színűek voltak.
Talán karácsonyra kaptam. Nem emlékszem, de ha így volt, nagyon idegenül hathatott, ahogy ott állt a szoba közepén.
Apám tanított biciklizni. Nem tűzött a nyereg mögé partvisnyelet, ahogy az szokás volt, hanem kézzel tartotta a nyerget, és úgy sétált, később futott mellettem. A parkolóban fel-alá tologatott, mire elég biztosan ültem a kerékpáron ahhoz, hogy egyszer csak észrevétlenül elengedjen.
Én karikáztam nyugodtan, majd a szemem sarkából észrevettem, hogy már nem fog. Nem emlékszem, hogy megijedtem, vagy elbizonytalanodtam volna. Semmi sem történt. Mentem tovább, immáron egyedül.
Azóta tudok biciklizni.
Imádtam a bringát! Sajnos a város forgalmas részén laktunk, így a biciklit nagyanyámnál tartottuk. Főleg hétvégén és nyaranta használtam. Körbe-körbe tekertem az udvaron. Sosem untam meg.
Valamivel később a velem egykorú szomszéd fiú is kapott biciklit. Az övé metál-bordó volt, külföldi modell. Ekkor halottam először azt a kifejezést, hogy örökhajtós. A szomszédfiú nagyapja megnézte az én biciklimet, majd lesajnálóan csak ennyit mondott: örökhajtós.
Az enyémet állandóan hajtani kellett. Nem lehetett azt megcsinálni, hogy a pedálon pihentettem a lábam.
Örökhajtós. Már akkor gyanút kellett volna fognom!
-
-

22. Más élete

-
-
Amikor hazaértem, apám még nem volt teljesen részeg. Ült az ágy szélén és maga elé meredt. Ez nem sokkal a halála előtt történt.
Megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja. Miért iszik? Korábban erre a kérdésre sosem felelt. De én valahogy nem tudtam belenyugodni a csendbe. Újra és újra feltettem a kérdést. Nem tudtam elfogadni, hogy két felnőtt ember ne értsen szót egymással!
Aznap rám nézett. Hosszan. Csak nézett, és nézett. Aztán elsírta magát. Hosszan sírt, és én nem tudtam, mit tegyek. Álltam felette, néztem, ahogy zokog. Majd nagy nehezen, arcát a kezébe temetve, könnyekkel az arcán azt mondta: „Elrontottam az életemet”.
Nem tudom mire gondolt, mert nem mondott többet.
Nem álltunk közel egymáshoz, magába forduló, önmarcangoló ember volt, de akkor egy pillanatra, ha többet nem is, de a szelét megéreztem annak a kétségbeesésnek, félelemnek és szomorúságnak, amit ő érzett.
Semmi mástól nem rettegtem egész életemben, csak attól, hogy majd egyszer ugyanezt érzem. Azt, hogy nem a saját életemet élem!
-
-

21. Tornagatyában

-
-
Felvettem kedvenc, mályvaszínű tornagatyám, és a színben vele harmonizáló lila tréning felsőmet.
Nyargalásztam az udvaron, a házak között, lopva, folyamatosan a kicsit távolabb beszélgető csoportot figyelve. Átugrottam a sövényt és rohantam tovább. Aztán újabb kör. Arra gondoltam, a beszélgető lányok fejében nyilván az jár: Hú, de gyorsan fut az a srác! És mekkorákat ugrik! És milyen klassz a szerelése! Biztosan sportoló, vagy valami!
Futás közben elképzeltem, hogy egy ideje már engem figyelnek, és rólam beszélgetnek. Talán oda is hívnak magukhoz!
Aztán megizzadtam és elfáradtam.
Hazamentem.
-
-

20. Cseppek

-
-
Nagyon utáltam az iskolaköröket. Nem voltam valami jó futó. Kövér és lomha gyerek létemre csak vonszoltam magam. Ahogy tolongtunk kifelé az iskolaudvar kapuján, teljesen hatalmába kerített a közelgő kudarc és megalázottság okozta izgalom. Tudtam, hogy az utolsók között fogok beérkezni, mégis igyekeztem nem feladni. Tudtam, hogy senki sem fog csúfolni; én mégis, már induláskor szégyelltem magam a beérkezés miatt.
Még ki sem értem a kapun, sokan már teljes erőből futottak. Legalább a sarokig próbáltam tartani velük a lépést. Persze nem ment. Kétségbeesve erőlködtem, de hiába. A többiek könnyedén húztak el mellettem. Minden izmom remegett a feszültségtől, tétje volt a dolognak. A combom belső- és az ágyéki izmaim egyre jobban feszült, majd hirtelen ellazultak. Éreztem, ahogy néhány csepp vizelet kicsurran a nadrágomba. Ez nagyon izgalmas, csiklandós érzés volt. Ugyanakkor utáltam is, mert összemocskoltam az alsóneműmet.
Lassúságomnak legalább annyi haszna volt, hogy mire lefutottam a távot, és célba értem, a vizelet mindig felszáradt.
-
-

19. Emlék

-
-
A kisszéken ült a gardróbban, és pálinkát ivott. Üvegből, nagy kortyokban, mint más a vizet. Tanácstalan voltam és elkeseredett. Nem értettem őt. Ha tehetném, most odalépnék és alaposan megráznám: ember, térj eszedre! Megvesztél? De nem tehetem! Megálltam tőle néhány lépésre, és figyeltem, ahogy iszik. Amikor észre vett leengedte az üveget. Miért nézel? Kérdezte. Emlékezni akarok rád, örökké! Így, ahogy most látlak. Arcán fájdalmas grimasz futott végig. Lehajtotta a fejét. Menj be, mondta halkan, nem akarom, hogy emlékezz rám!
Sírok!
Bárcsak ne így kellene rá emlékeznem!
-
-

VERS - Üres

-
-
zománcozott peremén
ételmaradék

nagy fehér síkon
apró fekete pont

szemüveg nélkül
mosogatott

apró fekete rés

csak a szó
csak a
se

lekapartam

a körmöm alá ment

vészkijárat
a lélek számára
-
-

18. Gerle tojások

-
-

Mire a középiskolába kerültem, gyakorlott hazudozó voltam. Nem abban az értelemben gyakorlott, hogy jól és hihetően hazudtam, hanem abban, hogy nem okozott lelki ismeretfurdalást, hogy hazudjak. Nem éreztem erkölcsi aggályt, sem érzelmi gátat, ha úgy úsztam meg a helyzetet, hogy nem mondtam igazat.

Valami azért mégis elromlott.

Hiába jöttem ki épp bőrrel a hazugságoknak köszönhetően szinte minden kényelmetlen szituációból, sosem éreztem a diadalt. Sosem éreztem azt, hogy felülkerekedtem. Éppen ellenkezőleg. Minél többet hazudtam, annál szánalmasabbnak éreztem magam. Egyre apróbbnak. Mintha minden hazug szó hatalmas teherként nehezedne rám, vagy inkább, mintha minden kimondott hazugság falként állna közém és a valódi világ közé. Körülvett és eltávolított az igazi érzelmektől, a valós, őszinte pillanatoktól, legyenek azok jók, vagy rosszak. Nem kellett mást tennem, csak hazudnom valamit, és huss, kikerültem a slamasztikából; és hopp még szorosabban ölelt körül a fal.

A hazugságok eltakarták, és átélhetetlenné tették számomra az életet. A fal nem engedte, hogy kapcsolatba lépjek másokkal, és azt sem, hogy mások megérintsenek engem.

De mindezt csak későn vettem észre. Ha akkor látom… ha akkor látom, hogy merre haladok, talán akkor sem lettem volna elég bátor az őszinteséghez, önmagam, a tetteim felvállalásához!

Igen, most azt hiszem az egész a hazugságokkal kezdődött.

A szomszéd fiú gerléket tartott a teraszán. Gyönyörű, hótiszta, kecses madarakat. Kíváncsi voltam, hogy mi van a fészkükben. Apám azt mesélte türkiztojások. Látni akartam. Bármit megadtam volna, hogy lássam őket!

Hiába nyújtózkodtam, nem értem fel a kalitkát. A rúdon ücsörgő gerléket láttam, de a kalitka aljában fekvő fészket nem.

Fogtam, és megpróbáltam leemelni az egészet. Nagyon magasan volt és két kampó tartotta. A madarak megriadtak és verdesni kezdtek. Lassan, a falnak támasztva leeresztettem őket a combomra, addig a pontig, ahol már kényelmesen megnézhettem, miről is beszélt az apám. Valóban, talán kettő, vagy három pettyes, türkiz és világoskék tojás lapult a fészek biztonságos rejtekében. Gyönyörűek voltak.

Ahogy néztem a tojásokat, tudtam, hogy azokból kis madarak fognak kikelni. Kicsi madarak, amik aztán megnőnek és gyönyörű gerlékké fejlődnek. Örültem. Boldog voltam. Valahogy átéreztem, hogy ez jó és fontos, nem csak szép. Aztán arcomon az üdvözült mosollyal visszaemeltem a kalitkát a kampókra.

Abban a pillanatban, ahogy elengedtem a felakasztott ketrecet, az egész megindult lefelé, és hatalmas robajjal a földre csapódott. Csak álltam bénultan.

A zajra kirobbant az apám. Rám kiáltott, hogy mi történt? Nem tudtam válaszolni, mert letaglózott a törött tojások képe. Letaglózott a tudat, hogy mit tettem. Nem tudtam elszakadni a tojásoktól, csak bámultam őket, a szétfolyt fehérjéjüket, a kiloccsant sárgájukat. Megöltem a még ki nem kelt madarakat!

Zokogtam, és csak azt tudtam hajtogatni, hogy „Nem én voltam! Nem én voltam!”. Mintha azt hajtogatnám „Ez nem történt meg! Ez nem történt meg!”. De hiába.

Aztán többen is kijöttek. Mindenki körülállt és vigasztalt. Úgy tettek, mintha elhinnék. Mintha tényleg nem én lennék a hibás. Mintha tényleg nem történt volna meg. És lassan kicsit én is elhittem. Hazudtam és hazudtak. Könnyebb volt így mindannyiunknak! Most nehezebb nekem.

-

-

17. Nagyanyám

-
-
Néhány nappal az esemény után anyám elmondta, hogyan halt meg a nagyanyám. Nem ez volt az első kísérlete. Évekkel ezelőtt már megpróbálta egyszer. Akkor gyógyszert vett be, de rosszul lett, megijedt és szólt a szomszédoknak, hogy hívjanak mentőt.
Anyám azt mondta, most beült a kádba, tele engedte forró vízzel, bevett négy levél Andaxint, megivott rá egy fél üveg Uniqum-ot, aztán pengével felvágta karján az ereket.
Apám találta meg, de teljesen lebénult. Anyám átrohant és hívta a mentőket. Amikor megérkeztek még élt a nagyanyám.
Apám hazajött és várt. Nem szólt, nem mondta el nekünk, mi történt. Ült és várt. Nem tudta bekísérni a saját anyját a kórházba. Anyám ment vele. Csendes este volt.
Anyám a történet végére ért. Elhallgatott. Akarsz még valami tudni? Kérdezte. Nekem egyetlen kérdés motoszkált a fejemben, vajon apám meztelenül találta-e meg nagyanyámat a kádban? Úgy döntöttem, nem teszem fel. Talán máskor, amikor időszerűbb lesz.
-
-