-
-
Amikor hazaértem, apám még nem volt teljesen részeg. Ült az ágy szélén és maga elé meredt. Ez nem sokkal a halála előtt történt.
Megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja. Miért iszik? Korábban erre a kérdésre sosem felelt. De én valahogy nem tudtam belenyugodni a csendbe. Újra és újra feltettem a kérdést. Nem tudtam elfogadni, hogy két felnőtt ember ne értsen szót egymással!
Aznap rám nézett. Hosszan. Csak nézett, és nézett. Aztán elsírta magát. Hosszan sírt, és én nem tudtam, mit tegyek. Álltam felette, néztem, ahogy zokog. Majd nagy nehezen, arcát a kezébe temetve, könnyekkel az arcán azt mondta: „Elrontottam az életemet”.
Nem tudom mire gondolt, mert nem mondott többet.
Nem álltunk közel egymáshoz, magába forduló, önmarcangoló ember volt, de akkor egy pillanatra, ha többet nem is, de a szelét megéreztem annak a kétségbeesésnek, félelemnek és szomorúságnak, amit ő érzett.
Semmi mástól nem rettegtem egész életemben, csak attól, hogy majd egyszer ugyanezt érzem. Azt, hogy nem a saját életemet élem!
-
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése