-
-
Az első kétkerekű biciklim zöld színű volt. A nyereg és a nyeregtáska barna. A sárhányók ívelt formáját finom vajszínű keret emelte ki. A gumiabroncsok bordó színűek voltak.
Talán karácsonyra kaptam. Nem emlékszem, de ha így volt, nagyon idegenül hathatott, ahogy ott állt a szoba közepén.
Apám tanított biciklizni. Nem tűzött a nyereg mögé partvisnyelet, ahogy az szokás volt, hanem kézzel tartotta a nyerget, és úgy sétált, később futott mellettem. A parkolóban fel-alá tologatott, mire elég biztosan ültem a kerékpáron ahhoz, hogy egyszer csak észrevétlenül elengedjen.
Én karikáztam nyugodtan, majd a szemem sarkából észrevettem, hogy már nem fog. Nem emlékszem, hogy megijedtem, vagy elbizonytalanodtam volna. Semmi sem történt. Mentem tovább, immáron egyedül.
Azóta tudok biciklizni.
Imádtam a bringát! Sajnos a város forgalmas részén laktunk, így a biciklit nagyanyámnál tartottuk. Főleg hétvégén és nyaranta használtam. Körbe-körbe tekertem az udvaron. Sosem untam meg.
Valamivel később a velem egykorú szomszéd fiú is kapott biciklit. Az övé metál-bordó volt, külföldi modell. Ekkor halottam először azt a kifejezést, hogy örökhajtós. A szomszédfiú nagyapja megnézte az én biciklimet, majd lesajnálóan csak ennyit mondott: örökhajtós.
Az enyémet állandóan hajtani kellett. Nem lehetett azt megcsinálni, hogy a pedálon pihentettem a lábam.
Örökhajtós. Már akkor gyanút kellett volna fognom!
-
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése