-
Mire a középiskolába kerültem, gyakorlott hazudozó voltam. Nem abban az értelemben gyakorlott, hogy jól és hihetően hazudtam, hanem abban, hogy nem okozott lelki ismeretfurdalást, hogy hazudjak. Nem éreztem erkölcsi aggályt, sem érzelmi gátat, ha úgy úsztam meg a helyzetet, hogy nem mondtam igazat.
Valami azért mégis elromlott.
Hiába jöttem ki épp bőrrel a hazugságoknak köszönhetően szinte minden kényelmetlen szituációból, sosem éreztem a diadalt. Sosem éreztem azt, hogy felülkerekedtem. Éppen ellenkezőleg. Minél többet hazudtam, annál szánalmasabbnak éreztem magam. Egyre apróbbnak. Mintha minden hazug szó hatalmas teherként nehezedne rám, vagy inkább, mintha minden kimondott hazugság falként állna közém és a valódi világ közé. Körülvett és eltávolított az igazi érzelmektől, a valós, őszinte pillanatoktól, legyenek azok jók, vagy rosszak. Nem kellett mást tennem, csak hazudnom valamit, és huss, kikerültem a slamasztikából; és hopp még szorosabban ölelt körül a fal.
A hazugságok eltakarták, és átélhetetlenné tették számomra az életet. A fal nem engedte, hogy kapcsolatba lépjek másokkal, és azt sem, hogy mások megérintsenek engem.
De mindezt csak későn vettem észre. Ha akkor látom… ha akkor látom, hogy merre haladok, talán akkor sem lettem volna elég bátor az őszinteséghez, önmagam, a tetteim felvállalásához!
Igen, most azt hiszem az egész a hazugságokkal kezdődött.
A szomszéd fiú gerléket tartott a teraszán. Gyönyörű, hótiszta, kecses madarakat. Kíváncsi voltam, hogy mi van a fészkükben. Apám azt mesélte türkiztojások. Látni akartam. Bármit megadtam volna, hogy lássam őket!
Hiába nyújtózkodtam, nem értem fel a kalitkát. A rúdon ücsörgő gerléket láttam, de a kalitka aljában fekvő fészket nem.
Fogtam, és megpróbáltam leemelni az egészet. Nagyon magasan volt és két kampó tartotta. A madarak megriadtak és verdesni kezdtek. Lassan, a falnak támasztva leeresztettem őket a combomra, addig a pontig, ahol már kényelmesen megnézhettem, miről is beszélt az apám. Valóban, talán kettő, vagy három pettyes, türkiz és világoskék tojás lapult a fészek biztonságos rejtekében. Gyönyörűek voltak.
Ahogy néztem a tojásokat, tudtam, hogy azokból kis madarak fognak kikelni. Kicsi madarak, amik aztán megnőnek és gyönyörű gerlékké fejlődnek. Örültem. Boldog voltam. Valahogy átéreztem, hogy ez jó és fontos, nem csak szép. Aztán arcomon az üdvözült mosollyal visszaemeltem a kalitkát a kampókra.
Abban a pillanatban, ahogy elengedtem a felakasztott ketrecet, az egész megindult lefelé, és hatalmas robajjal a földre csapódott. Csak álltam bénultan.
A zajra kirobbant az apám. Rám kiáltott, hogy mi történt? Nem tudtam válaszolni, mert letaglózott a törött tojások képe. Letaglózott a tudat, hogy mit tettem. Nem tudtam elszakadni a tojásoktól, csak bámultam őket, a szétfolyt fehérjéjüket, a kiloccsant sárgájukat. Megöltem a még ki nem kelt madarakat!
Zokogtam, és csak azt tudtam hajtogatni, hogy „Nem én voltam! Nem én voltam!”. Mintha azt hajtogatnám „Ez nem történt meg! Ez nem történt meg!”. De hiába.
Aztán többen is kijöttek. Mindenki körülállt és vigasztalt. Úgy tettek, mintha elhinnék. Mintha tényleg nem én lennék a hibás. Mintha tényleg nem történt volna meg. És lassan kicsit én is elhittem. Hazudtam és hazudtak. Könnyebb volt így mindannyiunknak! Most nehezebb nekem.
-
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése