-
-
Egy félreeső parkban beszéltük meg a találkozót. Nem ismertem a környéket, ezért taxival mentem.
A nyirkos fák között várt. Tizenöt éve nem találkoztunk kettesben. Társaságban is csak néhányszor.
Sápadt volt, saját bevallása szerint is ideges. Az, hogy levelezni kezdett velem, aztán idehívott, a nélkül is, hogy kimondta volna, nyílt beismerése volt annak, hogy mennyire boldogtalan.
Mosolyt erőltetett az arcára, keskeny ajkai még vékonyabbra húzódtak. Valahogy nagyon átütött a jelenlétén az a bizonytalan, félszeg kislány, aki régen ő volt, és akiről korábban írt. Bájos volt, szomorú, és kiszolgáltatott.
Nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Szokás szerint fecsegtem; zavarban voltam. Aztán megöleltem. Ő kezdeményezte, hivatkozva egy korábbi ígéretemre. Éreztem, ahogy kapaszkodik belém. Nem is ölelés volt, hanem kapaszkodás, az elveszett kisgyerek kapaszkodhat így az őt megtaláló szülőbe, riadtan, kétségbeesve, örökre.
Sétáltunk. Látva a reakcióimat, lassan és csak kicsit, de felengedett. Próbáltuk megbeszélni, hogy akkor most mi legyen? Mit jelent az, hogy szeretjük egymást? Az „adott körülmények” között.
Én is meg voltam illetődve. Régen annyiszor elképzeltem valami ehhez hasonló helyzetet, csak akkor persze az „adott körülmények” nélkül. Valahogy álomszerű volt az egész. Megfogtam a kezét, és úgy mentünk tovább. Be kell vallanom, hogy csodálatos érzés volt!
Aztán mielőtt elváltunk volna, még kicsit csókolóztunk.
Majd minden álmom megvalósult, leszámítva azt, hogy soha sem lehet az enyém. Soha sem lehet már csak az enyém. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Vigyáztam, hogy csak az örömöt lássa. A kételyeket és a fájdalmat megtartottam magamnak.
-
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése