-
-
Nagyapám ült a főhelyen. Tőle jobbra második felesége, az én mostoha nagyanyám, Gabi néni.
Nem emlékszem a többiek hol ültek, de igazából ez nem is fontos. Voltunk vagy húszan, a család apai ága. Benyüzsögtük a nyaralóhely poros éttermét.
Először mindenki innivalót rendelt. Én narancslevet kértem sok jéggel. Mire a pincér kihordta az italokat, kiválasztottuk az ebédnekvalót is. Egyedül Gabi néni hezitált a savanyúsággal.
Nagyapámnak, mondjuk úgy kényelmetlen halála volt. Az orvosi tiltással szembeszegülve teleette magát csokoládéval, és az orvosi javallat ellenére nem vette be a gyógyszereit. Hm. Makacs ember volt. Bélcsavarodást kapott. Élete vége felé a saját ürülékét okádta ki.
Szóval, Gabi néni hezitált a savanyúval. A pincér már mindannyiunk rendelését felírta, türelmesen, szolgálatkészen, kissé előrehajolva állt, kezében toll és jegyzettömb. Gabi néni végül döntött: „Káposztasalátát kérek!”
A pincér arcán ülő szerény mosoly kiteljesedett és elborította őt, mint valami édes máz. Biccentett és már szökellt is a konyha felé, így nagyapám hideg szavai röptében érték.
„Ne kérj káposztát, az ilyen helyeken mindig állott és büdös!”
A pincér, mint valami ólom golyó hangos koppanással ért földet, és riadtan, szégyenében elvörösödve, értetlenül pislogott.
„Nálunk minden friss…” habogta.
„Büdös lesz! Figyeld meg!” Mondta nagyapám, csak úgy mellékesen.
Nagyapám halála előtt teleette magát csokoládéval, mégis a saját ürülékének ízével a szájában halt meg. Azt hiszem, ismerős volt neki ez az íz már régről.
-
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése