-
-
Úgy hat éves lehettem, amikor láthatatlanná váltam. Nem szándékosan, csak valahogy így alakult.
A láthatatlanná válás kifejezést használom, hiszen nem arról van szó, hogy elvesztem volna. Nem.
Végig ott voltam, csak nem vettek észre.
Hat éves korom óta senki sem látott.
Hatéves voltam, mikor iskolába mentem.
Hatéves voltam, mikor megszületett a húgom.
Ekkor a szüleim megalkották az ideát. Úgy döntöttek, és eszükbe sem jutott, hogy e döntésüket kétségbe vonják, hogy velem minden rendben van. Soha többé nem mentek be az iskolába fogadóórára, és soha többé nem kérdezték meg, hogy jól vagyok-e?
A fejükben, azaz idea élt, hogy én mindig jól vagyok. Hogy én már "pályára álltam." Nincs szükségem bátorításra, védelemre, pátyolgatásra.
Azért lettem láthatatlan, mert hat éves korom óta senki sem akar meglátni.
Senki sem akart engem, mindenki az ideát ölelte.
Talán anyám sem engem akart, pusztán csak engem kapott, aztán lecserélt egy ideára.
Apám annyira nem akart, hogy inkább öngyilkos lett. Persze kicsit sarkítok, nem miattam lett öngyilkos, de tény, hogy az én létem kevés volt ahhoz, hogy ne tegye meg.
Igyekeztem „kényelmes” gyerek lenni. Igyekeztem megfelelni szüleim ideájának.
A nagyanyám elmondta, hogy semmire sem vágyik jobban, minthogy ott legyen az esküvőmön, én lettem az életcélja! Illetve nem én, hanem a tökéletes unoka ideája. Majd nem sokra rá felvágta az ereit a kádban. Ő ennyire akart engem.
Talán az egyetlen ember vagyok, akit hat éves korában vetettek el.
-
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése