-
-
A nagyobbik lányom születése előtt otthagytam a feleségem. Fojtogatott a félelem. A család létrejöttében rejlő kérdések. Fojtogatott a közös jövő.
Három éves volt a lányom, amikor először láttam. Csak ült és nézett rám a nagy, kék szemeivel. Az ujjacskáin torta darabok ültek. Nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Akkora volt a távolság… és nekem kellett volna áthidalni.
Visszaköltöztem hozzájuk.
A házban, ahol laktunk mindenki imádta a feleségemet és a kislányt. Ez a szeretet lassan rám is átsugárzott. Azt mondtuk, külföldön dolgoztam évekig. Alelnök voltam Németországban. Alelnök! Hm! Ez mindenkinek tetszett. Annyira magától értetődő volt.
Amint megláttak, azonnal mosolyogva köszöntöttek, jó reggelt alelnök úr! Hogy van a család, alelnök úr? Milyen ismét itthon, alelnök úr?
Egy nyári délután éppen a körfolyosón szereltem a zárat, mikor tétován hozzám lépett a kislányom. Állt egy darabig mellettem, nézett. Úgy tettem, mintha észre sem venném. Valahogy nem tudtam átlépni a szakadékot, amit a félelem és a bűntudat mélyített. Szótlanul folytattam a csavarozást, mikor megszólalt: „Nincs kedve beszélgetni, Alelnökúr?”
Könnyek gyűltek a szemembe. Jó ideig nem tudtam megmozdulni.
-
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése